Coaching esettanulmány

Az ügyfél válasza

 

Prológus

 

Azt hiszem, talán az önmagunkban való kételkedés az egyik legfontosabb és leghasznosabb képesség. Egy vezetőtől azt várják el, hogy irányt mutasson és olyan határozott döntéseket hozzon (lehetőleg minél hamarabb), melyek, ha nem is az örökkévalóságig, de meglehetősen sokáig érvényesek maradnak. Talán azért van ez így, mert az emberek biztonságra vágynak, a változatlanság és kiszámíthatóság pedig meglehetősen hatásosan kelti a biztonság érzetét. Csakhogy a piac, a verseny, a technológiák, úgy általában a környezet folyton változik, és egy olyan zárvány, amely nem képes követni a változásokat, lemarad a versenyben.

 

Szerintem a határozott iránymutatás és a kételkedés megfelelő aránya az, ami sikerre vihet egy csapatot. De mégis, miből álljon az iránymutatás, és mik a jó arányok? Mi a szerepe az emberi tényezőnek mindebben? Mégis mi mozgatja az embereket és hogyan lehet az őket külön-külön mozgató erőket befolyásolni?

Kezdetek

 

Mondhatni nem mentem, hanem küldtek: a cégnél megkérdezték, szeretnék-e részt venni egy coaching programban, amire azonnal igent mondtam. Nem sokkal azelőtt olvastam a Hatching Twitter című könyvet, amiben elég sok szó esett Bill Campell, a Szilíciumvölgy egy legendás CEO coachának tevékenységéről, és nagyon érdekelt, mégis mi ez az egész.

 

Első találkozásunkkor be is vallottam Krisztának, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, miről is szól a coaching. Voltak homályos sejtéseim (amik alapján például Bill Campellt nem választottam volna), illetve kaptam ,,jó lesz, hidd el’’ jellegű bíztatásokat, de semmi konkrét háttér információval nem rendelkeztem.

 

Miután elmesélte, mi is az ő feladata, miben áll a munkája, rájöttem, hogy végre megkaptam azt, amire talán mindig is szükségem volt a munkám során: valakit, aki helyettem is felteszi azt a kérdést, hogy “mi van, ha”, aki kicsit megforgatja a dolgokat, amikkel foglalkoznom kell és megmutatja a valóság azon aspektusait is, amiket én nem látok, pedig hatással vannak rám. Szerintem a biztonság nem a változatlanságból következik, hanem a bizonytalanság elfogadásából, a számtalan “mi van, ha” esetre való felkészülésből és abból a képességből, hogy a dolgok mögé lássunk.

 

Olyan ez, mintha egy hó-gömbben ülnénk, amit valaki felrázott. Belülről sokszor csak a káosz látszik, úgy tűnhet, minden végtelen és kiszámíthatatlan. A coach a gömbön kívül van, és egészen más dimenzóból szemléli az eseményeket: látja a határokat, a nagyobb folyamatokat, az általánosabb szabályokat. Ezek már önmagukban olyan információk, melyeket azonnal hasznosíthat az ember. Azonban ennél többet is el tudtunk érni.

 

A szabályok

 

Az első 1-2 alkalommal tisztáztuk az együttműködésünk kereteit. Néhány szabályt explicit lefektettünk, néhányat csak magától értetődő módon alkalmaztunk.

 

Kriszta hozta fel még a legelején, hogy nem hisz az értéksemleges megközelítésben. Teljesen egyetértettem vele, matekos háttérrel megszoktam, hogy az embernek szüksége van egyfajta axiómarendszerre. Hozzám meglehetősen közel áll a kanti etika, a körülményektől és következményektől független kötelesség, és a cselekedetek mögötti helyes motiváció.

 

A manipuláció és a ravasz rávezetés sajnos része a mindennapjainknak. Én legalábbis meglehetősen viszolygok az olyan módszerektől, amikor például valaki kérdések formájában próbálja átadni egy javaslatát egy másik embernek. Krisztától ennek megfelelően azt kértem, hogy ha van konkrét meglátása, inkább mondja ki és vitatkozzunk el róla, minthogy próbáljon rávezető kérdésekkel az általa helyesnek gondolt irányba terelgetni. Természetesen a kérdéseknek volt helyük, méghozzá a szükséges információhoz való hozzáférésben.

 

Egy másik, talán magától értetődő szempont, ami össze is függ az értékekkel, hogy olyan javaslatokkal szerettem volna elsétálni egy-egy alkalom után, amelyek figyelembe veszik a képességeim korlátait. Ebből a szempontból is fontos volt tehát a jó együttműködés, hiszen az ember gyakran saját maga se tudja pontosan, mi az, amire képes és mi az amire biztosan nem, hát még egy másik ember.

 

Azt hiszem, már a kezdet kezdetén kialakult valamiféle kölcsönös tisztelet közöttünk, és ha nem is kimondva, de mindkettőnket az vezérelt, hogy felváltva tudjunk építeni a másik ötleteire és meglátásaira. Valódi közös együttgondolkodás volt, amelynek során meglehetősen jól tudtam építeni az eltérő nézőpontból származó plusz információkra.

 

Ami változott

 

Legalábbis az én részemről. Lévén kezdő voltam egy ilyen szituációban, volt bennem némi óvatosság az első néhány alkalommal. Az óvatosság mellett pedig próbáltam a lehető legtöbbet kihozni belőle. Ez a két szempont egy irányba mutatott: próbáltam az magasabb szintű problémára fókuszálni.

 

Azonban már ebben a fázisban is kezdett világossá válni, hogy legalábbis számomra, nem ezen a szinten tud a legtöbb haszonnal járni egy coaching beszélgetés. A kanti gondolkozás ugyanis meglehetősen szigorú, még ha nem is teljesen hézagmentes, és elég jól kijelöli számomra a helyes irányokat. Ez a fajta gondolkodás viszont meglehetősen érzelemmentes (szándékosan).

 

Az egyes emberek érzelmeit, egyéni motivációit viszont nagyon nehéz absztrakt szinten vizsgálni. Nekem legalábbis nem megy. A következő fázisban tehát már inkább az egyéni konfliktusok hátterét próbáltuk felfejteni, amiben hatalmas segítség volt Kriszta empatikus képessége. Így utólag már nehéz eldöntenem azt, hogy amikre rávilágított, előtte nem is láttam, vagy csak nem akartam elfogadni. Végülis mindegy.

 

Azt hiszem, ez már a teljes bizalom fázisa volt. Persze ehhez, meglehetősen szkeptikus alkat lévén, bizonyítékokra volt szükségem, amik alátámasztották, hogy az egyes beszélgetések végén megfogalmazott ötletek valóban működnek.

 

A valóság modellje

 

A valóságot nem közvetlenül, hanem egyfajta szűrőn keresztül látjuk: minden külvilágból jövő információt átszűrünk saját magunkon, a valóságot a múltbéli tapasztalataink kontextusában értelmezzük. Az elménk egyfajta modellje a külvilágnak, az előző tapasztalatainknak, és minden új információ potenciálisan, de nem szükségszerűen, megváltoztathatja ezt a modellt.

 

A munkával kapcsolatban teljesen tudatosan építettem magamban egy modellt arról, hogy kinek mi a feladata, kinek mit kellene csinálni, és miért. Azonban ez a modell itt-ott megbicsaklott, és nagyon érdekelt, mégis miért van ez így. Miért nem azt csinálják bizonyos emberek, amit az én értékrendem, modellem szerint tenniük kellene, és mégis, hogyan tudunk együttműködni, és közös célokat elérni?

 

Az egyes, emberek közötti konfliktusok feltárása, hasznos eszköz volt a modell finomításához. Kriszta meglátásai, melyek a külső szemlélő pozíciójából fakadtak, sokat segítettek az analízisben.

 

Mit sem ér azonban egy olyan modell, ami csak a múltat képes leírni, és nem tudja megjósolni a jövőt, illetve nem képes javaslatokkal szolgálni a jövőbeni cselekedeteink tekintetében. Itt jöttek képbe azok a pontok és új cselekvési lehetőségek, amelyekre a beszélgetéseinkben rávilágítottunk. Amikor csak lehetett, teszteltem őket, és kimondottan megdöbbentő volt, amikor valami olyat sikerült elérnem általuk, amit előtte nem, vagy csak nagyon nehezen. A modellt tehát csak azzal bővítettem, ami működött. És bizony sok mindent működött. El kellett fogadjam, hogy az irracionalitás káoszában van valamiféle rendszer.

 

Az, hogy mit és hogyan érdemes kipróbálni, közös gondolkodás eredményei voltak melyben benne volt annak a tudatos elfogadása, hogy a világ és benne az emberek annál bonyolultabbak, mint hogy mindig mindenre ki tudjuk találni a megfelelő megoldást. Azt hiszem, az esendőség tudatos felvállalása fontos pont volt, ami inkább felszabadított, mint gátolt minket.

 

Modellt persze nem csak én építettem a munkámról, hanem Kriszta is rólam. Vannak értékek, amiket az ember szívesen hangoztat, de valójában más (is) mozgatja. Nincs tökéletes önreflexió, és ezért is érdemes odafigyelni bizonyos emberek véleményére. Valahol azok a dolgok voltak a legérdekesebbek számomra, amiket magamról tanultam.

 

Cél: a tanulás

 

Az egyes példák elemzése után visszatértünk az általános tanulságokhoz, azaz magához a modellhez. Még ha az elején nem is volt tudatos, de számomra a coaching igazi célja maga a tanulás volt. Nem pusztán az egyes problémák megoldása volt a célom, hanem egy olyan módszer kitalálása, ami a jövőben is segíthet a munkámban. Emellett fontos volt, hogy a céljaimat ne mások ellenében, hanem velük együtt érjem el.

 

Azt hiszem, a szkepticizmus, a tudatos kísérletezés, a tanulságok összefoglalása olyan módszerek, amikre érdemes támaszkodni. Egy coach nélkül viszont potenciálisan nagyobb az esélye annak, hogy a felépített modell torz vagy lyukas lesz, illetve nagyobb a sérülésveszély, hogy egy valódi edzős példát hozzak.

Epilógus

 

Az utolsó találkozásunk után is sokat gondoltam a beszélgetéseinkre. A javított modell valóban működik. Azonban azt is láttam, hogy még mindig nem tökéletes, még sok mindent kell tanulnom, a tanulásban pedig kimondottan nagy segítség tud lenni egy jó coach.