Jucó néni
Néhány nappal ezelőtt a régi általános iskolám folyosóján ültem, és vártam a fiamra, aki éppen vizsgázott.
Egyszer csak megérkezett Jucó néni, a 30 évvel ezelőtti tesi tanárom – vagy ahogyan ő mondaná, testnevelés tanárom. Ő egyike azoknak a pedagógusnak, akikre szeretettel, tisztelettel gondolok vissza felnőttként is, akinek az óráján felszabadultan voltam jelen, és felnőttként azt gondolom, sokat kaptam tőle, ami segített abban, hogy megtaláljam önmagam. Nem hagyta, hogy elhagyjuk magunkat, mindig arra bíztatott, hogy hozzuk ki magunkból a legtöbbet.
Elkezdtünk beszélgetni. Magunkról, az emberekről, az életről. Mielőtt elbúcsúztunk, gondoltam, ez a találkozás jó lehetőség arra, hogy megköszönjem neki mindazt, amit kaptam tőle.
Jucó néni, köszönöm Neked, hogy felmászattál a kötélre!
Én????
Nem értettem. Lehet, hogy ő már nem emlékszik, hogy nekem ez nem ment magától és mekkora öröm volt, amikor mégis sikerült? És hogy mennyit segített ő ebben? Ekkor ő így folytatta:
Nem én mászattalak fel, te másztál!
És akkor mosolyogva azt mondtam neki:
Akkor már értem, miért tudtam én mégis felmászni a kötélre. Én nem tudtam, hogy meg tudom csinálni, de te tudtad ezt. Köszönöm Neked!
Azon gondolkoztam aztán, hogy most coachként, emberek segítőjeként valami nagyon hasonlót teszek én is: meglátom a másik emberben rejlő lehetőséget, és tudom, hogy mindez a lehetőség benne van, és azok a lépések, amiket megtesz, azokat csakis ő teheti meg.
Jucó néni, köszönöm!
