Szeretem a rendet. Nem azt a patikamérlegen mértet, feszélyezőt, érinthetetlent, hanem a kényelmes, szép rendet, amiben egyszerűen „minden helyén van”, ahol élhet, levegőt kaphat minden és mindenki. Ahol élhet a szeretet és a szépség.

 

Szeretem a rendet azért is, mert lehetőséget ad arra, hogy meglássam az „ottfelejtett tárgyakat”. Melegséggel tölti el a szívemet, mikor meglátom az asztal sarkán a kislányom által éppen otthagyott üvegcsét. Vagy megtalálom az ágy alatt a fiúk által berúgott focilabdát. Ezek a tárgyak ilyenkor lehetőséget adnak arra, hogy a szeretetben kapcsolódjunk egymáshoz.

 

Számomra a coaching vagy a szupervízió bizalmi tere is egy ilyen „rend”. Ahol helyükre kerülhetnek a dolgok, ahol levegő van, ahol ki lehet nyújtózni, szabadon le lehet tapogatni a teret. Ahol jól látszik mindaz a szépség, erő és tehetség, ami a másikban rejlik. Ahol ebben az erőben lehet félelem nélkül egymáshoz kapcsolódni és várni kíváncsian, hogy mi születik ebben a kapcsolatban, ami segíti az ügyfelet abban, hogy új ajtókat találjon vagy nyisson a célja felé. Azt hiszem, nincs is ennél nagyobb kegyelem, mint látni a szépet, a jót és az elmozdulás lehetőségét. Minél többször, minél gyakrabban. Ott is és akkor is, amikor ez nagyon könnyen megy, és ott és akkor, amikor ez sok „piszkos” ruhába van beburkolva.

 

Ha otthon éppen nem a rend vár, és az ottfelejtett tárgyak nem a szívemet melengetik, hanem a „hányszormegmondtamhogypakoljatokelmagatokután” sarokba szorítanak, akkor is elég kimenni egy sétára a természetbe. Beszívni a „rend” illatát, megsimogatni a szépségét. Megmerítkezni az erőben, ami körülvesz és kifogyhatatlan.