Coaching történetek nőkről

 

Júlia - Egy újrakezdés története

Júlia 50 fölött jár. Mint sok más nő, életének egy jelentős részét családjának szentelte. Mikor nagyobbak lettek a gyerekek, egy kis magánvállalkozást indított el, férje vezetésével. Amikor a gyerekek kirepültek, úgy döntött, megengedheti magának, hogy újra iskolapadba üljön, és azt tanulja, amihez mindig is kedve volt, és amit úgy tűnik az ismerősök visszajelzéséből, hogy mindig is ösztönösen jól csinált. Elvégezte az iskolát, megszerezte a papírt. Ahhoz a ponthoz érkezett, amikor komoly döntést kellett meghoznia: vállalni a kockázatot azért, hogy

a hobbija a munkája és megélhetése legyen. Megvédeni magát a környezetében tapasztalt ellenállástól, megtalálni az útját az érvényesülésnek egy új és ismeretlen területen, 50-es nőként. Van elég bátorsága ehhez? Van ennek a tervnek jövője? Hogyan fogadja majd a család az új helyzetet? Milyen lépéseket kell megtegyen, hogy sikeres lehessen? Júlia ezekkel a kérdésekkel fordult hozzám, amikor megkezdtük a közös munkát.

Ennek 1 éve volt. Nemrég összefutottam vele. Ragyogott a boldogságtól. 

A munka a vártnál gyorsabban és intenzívebben beindult, összeállt egy remek csapat, akikkel együtt dolgozik, éppen kinőtték az aktuális irodát, és keresik az újat, ezt már a belvárosban.

  • Lenyűgöző, amit elértél, és hatalmas a változás, amit érzek Benned!

  • Tudod, azt hiszem, most tényleg sikerült átlépnem a saját árnyékomat.

  • És ebben a közös munkánk is sokat segített.

Tudván, hogy a változásokat ő maga érte el, és az érdem az elért eredményekért teljes mértékben a sajátja, mégis elgondolkoztam azon, miben támogatták Júliát

a közös beszélgetéseink. Támogatást, biztatást és megerősítést nyert azáltal, hogy meglátta saját erősségeit és meglévő erőforrásait. Egy más tükörben nézett rá a kételyeire, amelyek egy része eloszlott, más részük feladatokba és felelősségek meghatározásába fordult. Rálátott arra és elfogadóvá vált azzal kapcsolatban, minek van itt most és minek később az ideje, milyen lépések viszik őt el az álmához.

Megható volt őt újra látni, az álmok kapujában! Júlia, gratulálok a kitartáshoz, az erőhöz, a mély belső munkádhoz, és a saját utad megtalálásához!

 
Zita – Ki vagyok én?

Zita négy gyermek főállású anyukája. Amikor elkezdjük a közös munkát, szomorúnak, feszültnek, bizonytalannak tűnik. Ugyanakkor viszont elszántnak. Elszántnak, hogy változtasson, „jobb legyen”. Saját magáról és a világról is sok negatív gondolatot hordoz magában, de erős szándékkal keres egy másik utat, ahol önmaga lehet, felszabadulhat. Az elmúlt tíz évben gyermekeivel otthon volt, és úgy érzi, nagyon beleragadt egy függő szerepbe. Zita elmondása szerint egy éve indult el egy úton, amikor elkezdett tudatosan gondolkodni arról, hogy „mi is lesz vele most, hogy nagyok a gyerekek”. Szeretne megszabadulni attól a hatalmas belső feszültségtől, amit hordoz, az alárendeltség érzésétől, a halogatástól, a „kommunikációképtelenségétől”. A sok lemondás után szeretne közelebb kerülni magához, elfogadóvá válni, továbblépni a saját útján. A családja nagyon rosszul éli meg Zita „kibontakozását”, nem értik, hogy „hirtelen miért lett az kevés, ami eddig elég volt”.

Zita arra keresi a választ, hogy milyen munkát és hogyan vállaljon most, amikor már minden gyermek iskolában és óvodában van. A munka során kihangosodik az ellentmondás Zita vágyai és a családja elvárásai között, és az a visszahúzó hatás, amit a családja rá gyakorol. Zita sok mindent kimond feleség- és anyaszerepéről, amelyet még soha nem tett meg, és amely érzések megjelenése és tudatosítása segíti őt a továbblépésben. Ülésről-ülésre szemmel láthatóvá válik a kinyílása, az elfogadása határainak tágulása – elsősorban önmaga felé. És affelé, hogy meglássa azt az utat, amin elindult, és elfogadja, hogy az úton végig kell mennie, nem ugorhat rögtön a célba. Az út sokszor nem könnyű, de saját magabiztosságának erősödésével az otthoni kapcsolatai is harmonikusabbá válnak, a berögzültnek látszó családi feladatleosztás és az érzelmi kapcsolatok pozitív irányba változnak. Zita a közös munkánk befejezése után nem sokkal boldog mailt ír, hogy sikerült elhelyezkednie egy olyan szervezetnél, ahol azzal foglalkozhat, amit szeret, embereknek segít, félállásban, így a családi feladatokra is marad idő. Úgy érzi, a saját útján jár.

 

Hilda – Munka vagy hobbi?

Hilda törékeny, mindig mosolygós, életvidám, energikus négygyermekes anyuka. Határozott, tűzről pattant. Az anyaszerep és a család egybentartása nagyon fontos számára, és nagyon büszke is arra, ahogyan ők együtt élnek. Ahogy ő fogalmaz,

a „család nagyon kerek”. Ami a coaching folyamat alatt egyre jobban foglalkoztatja, hogy a „munkával is szeretne valamit kezdeni”. Sokmindent csinált a gyerekek előtt, asszisztenskedett, szervezett, szerkesztett. Amit erősségének tart, és amit szeret, az az írás, kreativitás, energia, szervezőkészség. Gyermekeinek saját fényképekkel és rajzokkal szerkesztett mesekönyveket ír. Azt fogalmazza meg kérdésként, hogy hogyan lehet abból terméket csinálni, amit ő szeret. A saját maga vágyai, és az elvárásoknak való megfelelés megjelenése Hildát továbbviszik az önmagával való munkájában.

Katartikus a pillanat, amikor Hilda a munka során találkozik egy régi emlékkel, érzéssel. Ennek az érzésnek az újra-átélése iránytűként szolgál az aktuális dilemmájában. Mi is az valójában, amire ő vágyik akkor, amikor a munka területén előre szeretne lépni? Mire van most szüksége? Mi adhatja meg neki a megelégedettséget? Hilda  ezután megszervezett még egy társasági kört, amit azóta is „éltet”, egyre többek örömére. És időt adott magának arra, hogy „találkozhasson önmagával”. Ír, együttléteket szervez, és melegíti a családi tűzhelyet. Hogy „termék” lesz-e a klasszikus értelemben bármelyik tevékenységből, hogy bármelyik könyvét majd kiadják-e, vagy az általa szervezett közösségi programokból bevétele lesz-e, az még kérdés maradt a munka végén, de olyan kérdés, ami akkor már nem feszítette. Időt adott magának. Átfogalmazta a dilemmáját. Kimondta, hogy a „pénzkeresés” önmagában most nem fontos számára és nem is szükséges a család kasszájában. Ebben a pillanatban sokkal fontosabb –mind önmaga, mind pedig a családi rendszer szempontjából- a vágyai megvalósítása, megélése.

Hilda a munka során megmutatta, hogy ha látszólag valaki sikeres és kiegyensúlyozott, ha életében bizonyos dolgok szemmel láthatólag jól működnek, az még nem jelenti azt, hogy nincsenek kérdései, dilemmái, bizonytalanságai. Másrészt: nem csak akkor adhat sokat egy támogató csoport, vagy a kérdéseinkről való valódi beszélgetés, ha krízisben vagyunk. A feltöltődés, a magunkra fordított idő mindig sok energiát szabadíthat fel és lehetőséget ad arra, hogy dilemmáinknak egészen más perspektíváit is meglássuk, és így új irányokban tudjuk aktuális kérdéseinkre a megoldást keresni, és közelebb kerüljünk egy még kielégítőbb, boldogabb élet lehetőségéhez.

 

Boróka – Hogyan tovább?

Boróka nagyon vidám, fiatalos, közvetlen, 34 éves, három kisgyermek anyukája. Első gyermeke születése után egy évre visszament dolgozni, azóta újra otthon van GYED-en. Foglalkoztatja a szakmai karrierje kérdése. Korábban szerette a munkáját, vezetőként dolgozott, most azonban nem látja tisztán, hogy merre menjen tovább a karrierje. Tanulni is szeretne, esetleg teljesen mást csinálni, nagyon sok minden van mostanában a fejében, és „szeretne végre világosabban látni abban, hogy például melyik iskolába iratkozzon be”.

Boróka, ahogyan magáról és dilemmájáról mesél, hol a vágyait fogalmazza meg, hol félelmeit, és ezek keveredése okozza számára a „kuszaság” érzését, amelyben nem látja, merre mozduljon. Vágyai közül leginkább a feltöltődés az,

ami előtérbe kerül.

Félelmeiben, kétségeiben megjelentek a jól ismert sztereotípiák, mint „anyaként nem vagyok elég hasznos”, „három gyerekkel nem tudok alkalmazottként visszatérni a munkába”, „elavult a tudásom, van-e még kereslet arra, amit én tudok”, „választani kell a munka és az anyaság között”. Emellett nagy a nyomás

a család részéről is, annak ellenére, hogy Borókát férje és szülei is maximálisan támogatják-, hogy Boróka továbbra is jelen legyen, ne változzon a feladatleosztás rendszere. Boróka esetében a munka fordulópontját az jelentette, amikor valóban „el tudott időzni” saját vágyai megfogalmazásánál: „szeretnék visszatérni

a munkába, hogy feltöltődjek, más ingerek érjenek, fontos, hogy ne otthon dolgozzak, és érezzem, hogy még érek valamit szakmailag is”. Ennek meglátása közelebb viszi Borókát ahhoz is, hogy „most minek van itt az ideje”.

Amit Boróka esete megmutat, az éppen a sztereotípiák bénító hatása, és annak fontossága, hogy ezeket leválasszuk a saját céljainktól. Ha megadjuk magunknak azt a szabadságot, hogy ezt megtegyük, rengeteg energiánk szabadul fel a cselekvésre. Borókának az volt az igénye, hogy meghatározza, mit tegyen ott és akkor. A reflektív-önreflektív környezet teret adott arra, hogy erről gondolkodjon, és ennek alapján meghatározza, mik lesznek a következő lépések a szakmai életében.

 

Hanga – A siker kapujában

Hanga egy alapítvány vezetője és három kisgyermek anyukája, 30-as éveiben jár, határozott, dinamikus személyiség. Heti két napot dolgozik saját alapítványukban. Úgy tűnik, minden jól működik az életében, szereti a munkáját, megszervezi

a távolléte alatt a gyerekek ellátását. A közös munka során aktuális dilemmája, hogy kereste a helyét a szervezetben és az egyensúlyt a szerepei között.

Kíváncsi, hogy más hogyan csinálja.

Szeretné „kitalálni, megmutatni magát”. Hosszan mesélt arról, hogy ő már évekkel ezelőtt „beleugrott a munkába, elvetette a magokat”, és most az a vágya, hogy az elvetett magokból „egy szép virág legyen, amire majd hetven évesen is jó lesz ránézni”. Mesélt arról a tapasztalatról, hogy a coachingra készülve leült megírni történetét, számára már ott és akkor sok minden világos lett azzal kapcsolatban, hogyan működik ő szakmai helyzeteiben. Azt mondja, „sok falat kell még lebontania”, ezek közül legerősebb saját kishitűsége. Szeret mindenkit maga elé engedni, most szeretne felelősséget vállalni, felvállalni magát, kiállni magáért.

Ha ezt nem teszi meg, csak erőlködés, beszürkülés lesz a vége. Szeretné kiélvezni az erősségeit, nemcsak működtetni azokat. Felfedezni, tudatosítani képességeit – és ahová Hanga története egyre inkább eljut- saját igényeit. Teret adni magának, teret adni az igényeinek. Szakítani azzal, hogy „mindent rá lehet pakolni”, szakítani azzal a gondolattal, hogy „csak ő tudja jól megcsinálni”, ehelyett magát védeni, megállni, és fürdőzni az elismerésben. Ezeknek a vágyaknak a megfogalmazása megnyitotta a kaput a következő lépések meghatározása felé és rengeteg energiát és örömöt szabadítottak fel Hangában.